Kihúzta a kis éjjeliszekrény fiókját, és kivette az egymás tetején lévő fotókat. De pillantása megragadt az alattuk lévő kék mappán. Gondolkodva vette elő. Eszébe jutott, hogy még a költözéskor rakhatta oda, de eddig nem nézett bele, csak néha rátett valamit. Most viszont felkeltette a kíváncsiságát.

 A nyomozó gondolkodva rótta a hazafelé vezető utat. Az esze még mindig azon a gyilkosságon járt, amivel kapcsolatban ma sem jutott előrébb. Nem volt indíték, nyom, és a gyilkos fegyver sem került elő. Csak a tompa tárggyal bezúzott fejű villamosvezető a saját lakásában. Nem vittek el semmit, nincs erőszakos behatolás. Nem értette, miért kellet meghalnia a 42 éves, kopaszodó áldozatnak. Újabb lámpa fénykörébe ért, és arra gondolt bár csak az ő gondolatait is úgy világítaná meg a felismerés, mint az utat a lámpa. Befordult a következő utcába, és azonnal észrevette, ahogy árnyak válnak ki a sötétből. Két alig néhány centisre nyírt hajú tagbaszakadt fickóval találta szemközt magát, és hallotta, ahogy valaki mögé lép.

 - Jó estét hadnagy úr! – mondta az egyik szemközt álló, sunyi vigyorral a képén.

 A nő arcán mosoly futott végig, ahogy felismerte a mappában lévő verseket. Emlékezetében lassan felderenget az érettségiének éve. Igen, most már emlékezett. Akkor kapta egy talán elsős vagy inkább másodikos sráctól őket. Újabb mosoly futott szét ajkain, mikor eszébe jutott első találkozásuk. Milyen zavart volt szegény, pedig a levelet a vallomással igen jól megírta. Eszébe jutott, hogy már az első találkozásnál kiadta az útját, persze csak tapintatosan, mégis egyértelműen. A verseket csak ezután kapta. Úgy döntött, mielőtt visszatér a vacsorához a nosztalgia kedvéjért, végigolvassa őket.

- Hát megint összefutottunk. Kicsi ez a világ, nem igaz? – a nagydarab férfi komikusan próbálta tettetni, hogy tényleg meglepődött. Majd sunyin elmosolyodott.

- Nos, nem gondolta meg magát? A főnök azt mondta, még van nála egy esélye?

- Engem nem vesztegetsz meg, te kopasz barom. A főnököd jobb, ha inkább pakol, mert nemsoká át kell költöznie új otthonába. Tudod, rácsok, szappan a zuhanyzóban. Te pedig most velem jössz vesztegetési kísérletért. – válaszolta a nyomozó nyugodtan. Nem félt a három alaktól, akik körülvették. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy mind a négyen már nem fogják a saját lábukon elhagyni az utcasarkot, mégsem aggódott, mivel érezte, ahogy a Berettája markolata alig érezhetően, dörzsölődik a derekához. Folytatta volna a mondanivalóját, de a másik félbeszakította.

- Mit képzelsz te kis féreg? Azt hiszed kemény legény vagy? Már alig vártam, hogy lássalak megdögleni, akár egy rühes kutyát. – ordított, elvörösödő fejjel a szembenálló férfi. Majd alig láthatóan a nyomozó háta mögötti társára bólintott. A rendőr még is észrevette, és hallotta azt is, ahogy a pisztolyt halk kattanás kíséretében, kibiztosítják mögötte. Reflexszerűen kezdett megpördülni, és előrántani a fegyverét. A sok szituációs gyakorlat, a kemény edzések, a lőtéren eltöltött hosszú órák, mind azt biztosította, hogy ilyen helyzetekben a legjobb legyen. A mögötte álló még is gyorsabb volt.

 Halk csattanással zárult be a mappa a nő kezében. Elgondolkodva idézte vissza a versek egyik-másik sorát. Nem volt oka, hogy kételkedjen, tényleg az a fiú írta őket. A versek még is mély érzelmekről, és komoly szerelemről árulkodtak, a fiú kora ellenére. A felismerés hirtelen jött, és arra késztette a nőt, hogy komolyan elgondolkodjon: Lehet, hogy rosszul döntött? Lehet, hogy abban a fiúban tényleg igaz szerelem égett, mint amilyet ő is oly gyakran érzett? És lehet, hogy emiatt volt olyan izgatott mikor beszéltek? Ki tudja. Talán még is el kellet volna mennie vele egy kávézóba, mint ahogy azt a fiú annyiszor kérte, mindhiába. Lehet, hogy megérdemelt volna egy esélyt?

- Bea, édesem, siess már, mert neked nem jut semmi. Ezek a kis fúriák mindent felfalnak. – hallotta férje kedves hangját. Mosolyogva rakta vissza a kék mappát a fiókba. Jól döntött. Hisz mindene megvan. A férfi, akit szeret, gyerekek, egy szép ház. Miért is döntött volna rosszul. Miközben a képekkel visszaindult a vacsorához, még utoljára a fiúra gondolt. Biztosan ő is rájött, hogy tévedett, és most neki is van valaki, akihez odabújhat.

 Két lövés dördült, és a nyomozó érezte, ahogy lábai elemelkednek a földtől. Mintha láthatatlan erő sújtott volna a mellkasára, de ő tudta, hogy ez az erő két becsapódó golyó ereje. Pisztolya, amelyet már a kezében tartott, kicsúszott az ujjai közül és anélkül esett hanyatt, hogy egyetlen mozdulattal is tompította volna az esést. Támadói nem vártak tovább, még hallotta a futva távolodók lépteinek zaját. Tudta, hogy vége. Nem érzett fájdalmat, szenvedést, félelmet. Örült, hogy láthatja a csillagokat, miközben érezte, amint minden izma elernyed. Utoljára nyitotta szólásra a száját.

 - Bea, szeretlek. – a második szót, csak a testétől elszakadó lelke súgta a szélbe.