Nagyon régen szerették már egymást, tiszta szívből. De csak tegnap sikerült először találkozniuk. Szerelmük ugyanis tiltott volt, és mindketten tudták, hogyha a lány elmegy, akkor talán soha többé nem látják egymást! Az előző nap minden egyes percét együtt töltötték. Rengeteget, sétáltak, beszélgettek, csókolóztak. Szinte jobban ismerték egymást, mint önmagukat, most mégis rá kellet döbbenniük, hogy még mennyi mindent nem tudnak egymásról. Azután az éjszakát végigszeretkezték. Egyetlen percet sem aludtak. Vagy forró izzadságcseppek között, küzdöttek azért, hogy a gyönyör minél magasabb csúcsaira juttassák el szerelmüket, vagy csak egymásba fonódva feküdtek, elmerülve a másik szemének gyönyörű tengerében!

 Délután 4 óra volt, és ők egyetlen percet sem aludtak mióta előző reggel találkoztak, mégsem éreztek fáradságot! A szerelem hajtotta őket, és nem engedte, hogy bármi is kettejük közé álljon! Rengetegszer ábrándoztak ugyan arról, hogy milyen is lesz egymás karjaiban átlépni az álmok édes világába, de most jól tudták, hogy erre nem kerülhet sor. Túl rövid volt az idő amit együtt tudtak tölteni, és túl sok minden volt amit még egymásnak kellet adniuk, mielőtt elválnak!

 Ez az idő arra viszont tökéletesen elég volt, hogy megtanuljanak szavak nélkül mindent elmondani egymásnak. Még akkor is, ha csak a másik kezét fogták, tenyereik folyamatosan szerelmes vallomásokat suttogtak egymásnak. Szívük már rég egyszerre dobbant, és ettől az egyetlen kis érintéstől lelkük mindig a másikéval szeretkezett!

 Egy gyalogos átjáró hídhoz értek, ami egy vasúti töltés fölött ívelt át. Lassan fellépdeltek rá, és a tetején megálltak! Egymás mellet szótlanul nézték, a távolba futó síneket, amikre a nap hatalmas aranygolyóként készült szép lassan leereszkedni!

 A fiú a lányra nézett, a lány pedig látta a szemében mindazt amire vágyott, és finoman szívta magába azt az édes szerelmet, amivel a fiú mindig is szerette. De tudta, hogy mondania kell valamit, amivel fájdalmat fog okozni neki! Szerette volna leharapni a nyelvét, de nem tehette, meg kellet mondania a fiúnak!

 - Indulnom kell Szerelmem! Ezt a vonatot már nem késhetem le. – mondta elhaló törékeny hangon. A fiú először nem válaszolt, csak nézte a lányt. És a lány tudta, hogy éppen az összes sejtjével igyekszik őt magába szívni. Mert olyan féktelenül szerette, hogy nem akarta sosem elengedni. Most mégis azt kérte tőle, hogy tegye meg. Tudta, hogy a fiú nem fogja kényszeríteni, és, hogy vitatkozni sem fog. De még utoljára magába akarta szívni a lány egész énjét. Ettől a gondolattal a lánynak megkönnyesedett a szeme!

 A fiú egyik kezét gyöngéden a lány arcára tette, és megsimogatta azt!

 - Innen csak 15 perc az állomás Kedvesem, ne aggódj, még van egy nagyon pici időnk! – mondta gyöngéden és szelíden. A lány pont ezért utálta, és egyben örülten szerette a fiút. Mindig meg tudta nyugtatni, sosem haragudott meg rá. Szerelme hatalmas ember volt széles vállakkal, az a fajta fiú akiről senki sem feltételezi, hogy valaha sírhat, azt viszont annál inkább, hogy ha felmérgesítik, akkor ez a robosztus test eltörli ami az útját állja. A lánnyal mégsem így viselkedett! Volt már, hogy megbántotta, de a fiú soha nem haragudott meg rá. Viszont sírt már érte, nem is egyszer, és nem is kicsit. És a lánynak fájt a fiú minden egyes könnye, de ahányszor hallotta zokogni, mindig csak azt érezte, hogy még jobban szereti, mert a fiú tényleg nekiad mindent!

 A fiú kitörölte a lány szeméből a legördülni készülő könnyeket. Aztán gyöngéden magához húzta, amire lánynak már minden egyes porcikája vágyott!

 - És az a kis idő csak a miénk Édesem! – súgta a lány fülébe miközben magához ölelte, majd gyöngéden megcsókolta. Egy hosszú és szenvedélyes csókban váltak megint eggyé, miközben a nap gyönyörű aranykeretet festett köréjük, mintha csak ezzel akarta volna megóvni a szerelmeseket, attól, hogy valaha elkeljen egymást hagyniuk! De ettől még ez az égi burok sem óvhatta meg őket, a szerelmük tiltott volt, és ezt mindketten tudták, és azt is, hogy ezért a lánynak mennie kell!

 Mikor ajkuk újra elvált, a fiú nem engedte el a lányt. Csak álltak egymást ölelve, és arcuk olyan közel volt a másikéhoz, hogy érezték egymást meleg, szerelmes leheletét. És akkor ismét elkezdődött! Itták magukba a másikat. A másodperc töredéke alatt elmondták egymásnak az összes létező szerelmes vallomást, szeretkeztek, csókolóztak, és ismét szerelmet vallottak!

 Percekig csak álltak így, és leéltek egy egész sornyi életet egymás után, együtt, és csak együtt, és mégsem éltek egy percet sem, mert tudták, hogy nemsokára el kell búcsúzniuk!

 A lány ismét érezte, hogy mondani, kellene valamit, de nem tudott megszólalni! A fiú tette meg helyette. Olvasott benne akár egy nyitott könyvben. A lány ezért is egyszerre utálta és imádta a fiút, mert tudta, hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy ők valahol egyek, két fél ami kiegészíti egymást, de egymás nélkül nem érnek semmit! Fájt neki, mert tudta, hogy nem egészíthetik ki egymást, mert a szerelmük tiltott, és talán örökké az is lesz!

 - Menjünk Kedvesem! Itt az idő! – mondta a fiú és ezúttal a lány látta, ahogy mindkét szemében könnycseppek csillognak! Erősen megszorította a fiú kezét, és megpróbált rámosolyogni, de képtelen volt rá. Lassú bizonytalan léptekkel indultak el, a híd másik vége felé.

 Hirtelen félelmetes robaj rázta meg a vidéket. A lány és a fiú egyszerre fordult a hang irányába! Immár nem látszott az aranyló napkorong, helyén egy hatalmas gomba alakú lángolóan vörös felhő emelkedett az ég felé!

 A fiú katona volt, azonnal tudta, hogy mit lát! Agya egyetlen másodperc alatt végiggondolta, hogy mit tehet, hogy mik a lehetőségei, és mire a másodperc lejárt már biztosan tudta, hogy egyetlendolgot tehet. Magához rántotta a lányt. A lány zavartan nézett rá, de amint a fiú ajka az övéhez ért, agya megszűnt működni! Soha többé nem gondolt semmi, már csak érzelemi és lelke cselekedett helyette! Szenvedélyesen csókolta vissza a fiút!

 Többé nem hallottak, és nem éreztek semmit sem egymás csókján kívül! Így azt sem érezték mikor a robbanás elérte őket, és lehámozta a húst csontjaikról, majd a következő pillanatban csontvázuk hamuvá vált, és szárnyra kelt a pusztító lángoló szélben!

 Az elkövetkező héten az egész világ megremegett a kegyetlen és embertelen tettről hallva! Az utcákon újra és újra gyászoló rokonok, együtt érző emberek lepték el, tüntetve a kegyetlen terrorizmus ellen, és megemlékezve, a több tízezer halottról! Az újságok, rendőrségek, katonai hírszerző szervek próbáltak minél több információt összegyűjteni a szörnyűségről, mégsem tudtak meg soha semmit a fiúról és a lányról!

 Soha senki nem ismerte meg életük utolsó perceit, és soha senki nem tudta meg, hogy mi is történt velük. A robbanás utáni első héten nevük felkerült egy listára, majd egy hónappal később egy másikra, és egy évvel később egy újabbra. Eltelt egy újabb év, és utoljára írták fel valahová a nevüket! Egy hatalmas gránittömbre, a többi áldozat neve közé, ahol e két aranyszínű sor szinte eltűnt a sok név között! Többé már nem voltak mások a Föld számára, mint egy 2-es, amit hozzáadtak egy számhoz mikor ki akarták számolni újra, hogy hányan is haltak meg, azon a napon!

 Soha senki nem tudta meg, hogy mi történt velük! Pedig történetük nem ért véget ott, a hídon abban az egyetlen csókban! Ugyanis, őket a halál nem megsemmisítette, hanem szabaddá tette! Többé nem voltak határaik, nem voltak tiltások, nem volt semmi sem ami megakadályozta volna őket abban a féktelen szerelemben amivel szerették egymást! Mert ott voltak minden egyes földre hulló esőcseppben, ott voltak a tenger minden egyes hullámában. Ott voltak a reggeli harmatban, és ott voltak a felszállni nem akaró kába ködben is! Mindenütt ott voltak, és mindenhol együtt voltak! Együtt lebegtek, legyőzve az idő, a tér, és az emberi lét határait. Immár egyek voltak, örökké egyek, és csak szálltak a madarakkal, úsztak a tenger hullámaival, és hajlongtak a végtelen búzatáblákkal, örökké együtt, egy végtelen csókban!