Miközben apukám a jegypénztárnál áll sorba, azon gondolkodom: mi most azért fizetünk, hogy reklámokat lássunk??? Hiszen az egész a prospektusokról és egyéb szórólapokról szól! Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kiállítók is fizetnek, azért hogy ott lehessenek. És a szép prospektusok sem ingyen készültek… Közben megvan a jegy. Bemegyünk.

Az izgalom szinte teljesen úrrá lett rajtunk: Hol is kezdjük? Kezdjük a legközelebbi pavilonban! Rendben! Itt Magyarország Dunántúli települései állítanak ki. Többek között Sopron, Zalaegerszeg, Pécs, no és persze a Balaton. Nem rossz… Közben elcsodálkozok: például Enying miről tudott összeállítani több mint 10 oldalas füzetet??? Elámulok. Úgy látszik, mindenütt van valami látnivaló. És hogy most a legtöbb itt a Hungexpo területén, az is biztos. Az eddig összegyűjtött prospektusmennyiségre pillantva képzeletbeli mérlegem már a 4 kiló felé húz, úgyhogy javaslom: menjünk át valahova máshova… Így is teszünk. Jön a lényeg, az utazási irodák kínálatai.

Évről évre egyre több utazási iroda van, állapítom meg. Aztán, mikor jobban belegondolok, ez azért nem teljesen helytálló, olyanok is vannak, amelyek már nincsenek a piacon. Néhány másodpercig azokra gondolok együtt érzően, akik olyan szerencsétlenül jártak, hogy nem akarták őket hazahozni… Már majdnem könnyezni kezdek, amikor meghallom anyukám hívó szavát. Játszani hív.

Nos, igen, a család másik nagy szenvedélye a játék. És igen, nyertünk!!! Éljen! Csak azért hármat, mert én nem voltam hajlandó kitölteni a kérdőívet. De a nyereményhátizsák így is az enyém lesz. Örülök. Úgyis kellett már egy új. Micsoda megkönnyebbülés! Örömömben magamhoz veszek néhány üdítő kortyot, aztán uzsgyi tovább! Közben egy büszke pillantást vetek magamra, nekem még van hely a hátizsákomban! Az órámra nézve azonban összevonom a szemöldökömet: még a Magyarországot bemutató pavilonban nem is jártunk! Aggodalmamnak hangot is adok, így el is kezdjük a kijáratot keresni. Eközben gyors fejszámolást tartok, mi mindent gyűjtöttem már a legjobb barátnak… Tudniillik megkért, hogy rá is gondoljak majd. De szépen. Szóval nem lehetett ellenállni. Van egy toll, cukor, sok-sok angol nyelvű angol füzet. Igen, ez lesz az, gyűlik szépen az ajándékcsomagba való.

Sajnos már csak egy rövidebb sétára jut idő a „B” pavilonban. Nagyobbra nyitom a szememet, városom nevét keresve. Meg is találom. Lelkesedésem alábbhagy. Ennél talán többet érdemelne Félegyháza... Azonban gyorsan jobb kedvre derülök: hűvös szellő csap meg, ami a 46 fokos pavilonban igen jóleső érzés. Talán jövőre majd nagykabát helyett sok pulóvert veszek fel. Magyar ember leleményes… Már-már megveregetem a saját vállam, amikor tudatosul bennem: ütött az óra! Ideje indulni, már Demjén Rózsi is megmondta: „A vonat nem vár…”
A vonaton bőven jut idő megvizsgálni a „termést”. Örömmel nyugtázom, hogy igaz, hogy a szobámból nélkülöznöm kell egy újabb négyzetmétert, de nagyszerű és hasznos kiadványokkal gazdagodtam.

Hazaérve pedig máris hangzik a kérdés: „Hová menjünk idén nyaralni?” Anyukám az arcomról sugárzó bizonytalanságot látván a katalógusokra mutat. Lapozgatni kezdek. Alighogy kinyitom az első füzetet, melegség önti el a szívemet: mindjárt itt a nyár!