Próbálom, de valahogy még mindig nem tudom. Már este kilenc óra. Mi lesz ebből? Hogy mi? Az egyik osztálytársamnak megvannak a megoldások. Megsegített az ég. De nem. Nem fogadhatom el. Tanulnom kell! Tíz óra. Belátom, nincs más lehetőség. Elveszem a megoldásokat, és elkezdem írni. Kész is van. Beteszem a tolltartómba, és lefekszem.

Másnap angolóra. Beülök az első padba, és gondosan elkészítem a kis papírokat. Már most izgulok. Tanulnom kellett volna! Most már végig kell csinálnom. Becsöngetnek. Bejön a tanár, nála a dolgozatfüzetek. Kiosztja, és kezdhetjük. Kár volt az első padba ülni. Az óra első felében fölöttem áll az oktató. A többieknek magyaráz, de így sem mertem elővenni a gondosan megírt kis puskámat. Tanulnom kellett volna! Szerencsére a feladatok tetemes részére emlékszem, sőt megpróbálok magamtól is „alkotni”. Az órára nézek, nincs sok idő. Muszáj elővennem a papírt. Remeg a kezem, mégis megpróbálom a lehető legtermészetesebb pozíciót felvenni. Kész vagyok. Éppen most csengettek. Beadom. Mosolygok, de ez amolyan bájvigyor. Tanulnom kellett volna!

*

Ötöst kaptam. Láttam a tanárnőn, hogy nagyon boldog. Én nem. Érthető. Megígértem valamit, és nem tartottam be. Tanulnom kellett volna! De nem tettem, ráadásul puskáztam… Nem is érdemlem meg ezt a jegyet. Most már nem mondhatom azt, hogy köszönöm nem. Vagy mégis? Nem. Eldöntöttem, hogy tanulok. Azóta minden órára készülök. Két hét alatt gyökeresen megváltozott az angolórai teljesítményem. A negyvenöt perces hátsó pados beszélgetéseimet első pados figyelés váltotta fel. Mindenkinek feltűnt, hogy mennyivel jobb a teljesítményem. Utólag lehet, hogy jó hatással volt rám ez a puskázás, a lelkemre mindenféleképpen. Így most teljes odafigyeléssel, és ami fontosabb, sokkal nagyobb lelkesedéssel szótározom a szavakat és memorizálom az anyagot. Hiszen megígértem. Tanulnom kell!