B. Molnár László, Sinkovics Gábor: Knézy

Timi  2006.04.21. 20:35

Knézy Jenőnek már nem adatott meg, hogy megírja élete történetét, pedig nem rajta múlt. Hirtelen halála után néhány héttel mégis elkészült az életéről szóló könyv. B. Molnár László és Sinkovics Gábor tollából egy végtelenül őszinte, megrázó kötet jelent meg a Budapest Print gondozásában. Az utóbbi években megjelent hasonló témájú könyvek közül kiemelkedik a hitelességével.

Knézy Jenő neve fogalommá vált. Kicsit mindenhol családtagnak számított, elmaradhatatlan „Jó estét, jó szurkolást!” szlogenjét még ma is úgy idézzük fel, mintha tegnap hallottuk volna utoljára. A riporter szigorú ember volt. A munkájának élt. Imádta, amit csinált. A munkája volt egyben a hobbija is. Körbeutazta a világot, és rengeteg élményt gyűjtött össze. A sport szeretete a haláláig elkísérte.

Soha nem volt beteg, így nem is gyanakodott arra, hogy ennyire súlyos betegségben szenved. Hamar kiderült, hogy nagy a baj. Egy ideig titkolta, de a találgatások elkerülése miatt ő maga beszélt a betegségéről. Utolsó interjúját is olvashatjuk a könyvben, amit sokak szerint „Knézy-cikk”-ként fognak majd emlegetni. Ebben először és utoljára elmondja, amit gondol. Nem szépít, a valós helyzetet mutatja be. Beletörődött a helyzetébe, megbékélt a halállal. Tudta, hogy el fogja veszíteni életet mérkőzését, egyedül az volt a kérdés, hogy mennyi van hátra a hosszabbításból. Azt is elmondta, hogy szívesen írna egy könyvet, sőt még egy meccset is közvetített volna, ám erre már nem volt lehetősége.

A riporter megosztotta a közvéleményt. Voltak, akik szerették, de akadtak rosszakarói is, és ezt ő is nagyon jól tudta. Az írásokból ez tökéletesen ki is derül. Sokan nem vállalták, hogy a riporterről kérdezzék, mondván, halottról vagy jót vagy semmit. A könyv megjelenése előtt sokakban felmerült a botrány szó, de a kiadás után nyilvánvalóvá vált, hogy a mű méltó Knézy Jenő emlékéhez.

A könyv első felében a kommentátor életregénye olvasható. Emellett az írók megszólaltatják a családtagokat. A feleség, a fiú, a lány, az unoka. Mind más megközelítésből mesélik el, hogy hogyan élték meg Knézy Jenő halállal vívott meccsét. Megdöbbentő, ahogyan a könyv olvastatja magát. A történetek, emlékképek megelevenednek az olvasó előtt. A felesége mesél az együtt töltött negyven évről, és arról, hogy hogyan ismerkedett meg a riporterrel. Elmeséli, hogy mindennap ott volt a kórházban, és ápolta beteg férjét. Knézy Bea, aki lázadó típus volt, elmondja, hogy milyen volt kislányként. A könyv egyik legmeghatóbb része, mikor a lány mesél arról, hogyan ment el az édesapja. Ebből a részből kiderül, hogy Knézy Jenő a halála előtti pillanatokban is a családjára gondolt, mert féltette őket.

A második részben interjúkat találunk: barátok, kollégák, riválisok, ellenfelek nyilatkoznak. A nyilatkozatok felépítése és a kérdések hasonlóak, így azt hihetné az Olvasó, hogy a végére monotonná válik az olvasás. Tartalmilag minden interjúnak nagyon fontos szerep jut a könyv egészében. Rengeteg – eddig nem ismert – információt tudhatunk meg a kommentátorról; barátok mesélik el, hogy Jenő milyen ember volt. Sokan nem tudták, hogy mennyire vallásos volt, és hogy a közvetítés előtt két nappal már nem ivott semmilyen alkoholt. Faragó Richárd elmeséli, hogy mekkora feladat volt a híres riporter temetését közvetíteni, majd mesél arról, hogy milyen volt egy ekkora névvel dolgozni.

Ha csak tehetem, olvasok belőle, van olyan rész, amit már szinte kívülről tudok. Nagyon megfogott az őszintesége, és ahogyan az írók a szemünk elé varázsolják, amint a riporter az unokájával beszélget, vagy ahogyan éppen az utolsó interjút adja. Érdemes elolvasni, mert valóban nagyon jó könyv.